A tükörben
minden óra késik

Előszó Helyett
(részlet egy régi levélből)

…Az Ön által feszegetett kérdés hasonló: lehet-e áru a művészet?

Természetesen ahhoz, hogy erre pontos választ adjunk, mindenekelőtt arra kellene válaszolnunk, hogy mi a művészet? (Ne ijedjen meg, a lehető legrövidebben próbálok fogalmazni.) Nos, ellentétben a rendezvényszervezőkkel – akik mellesleg teljesen más szempontból néznek egy teljesen más dolgot, s ilyenformán összekeverik az irodalmat a könyvvel – én azt mondom, hogy a művészet nem áru. És nem azért mondom, mert – miként az egyik PR-os sugallja – ez egy folyamat, és aki ezzel szembemenetel az egy maradi, ütődött fickó, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy ha Ön – adott esetben – beüti a szöget a falba egy Ady Endre összes költeményei című vaskos kötettel, attól a művészet még nem lesz kalapács. Magyarul: pusztán azért, mert voltak korok, amikor az emberiség egy része árunak számított (rabszolga), nos, ebből azért elég merész dolog olyan következtetésre jutni, hogy az ember áru, és aki (akkor) ezzel szembemenetelt, az egy korszerűtlen balfácán. Talán meglepő, de ezért nem lehet áru a tudomány sem, hiába keresik hülyére magukat, mondjuk az Einstein könyveivel üzletelő okostojások. Persze csacsiság volna azt állítani, hogy rájuk nincs szükség, de nem biztos, hogy például művészeti kérdésekben érdemes őket megkérdezni bármiről is.

De nézzük a lényeget! Most tekintsünk el a többitől és mondjuk ki, hogy a megismerésnek két fő formája létezik: tudományos és művészi. Hogy előbb voltak a barlangrajzok, mint a számok, ebből természetesen nem az következik, mint sokan állítják, hogy a művészet a tudomány „gyerekkora”, s ilyenformán előbb-utóbb semmi szükség rá, hanem éppen az, hogy adott szinten csak így tudtunk és szerintem azóta is csak így tudunk megismerni. Ti. amiről még nincs kellő mennyiségű ismeretünk, azt nem lehet törvényszerűségként (tudományosan) megfogalmazni. (Sajnálom, de muszáj „tömörítenem”!) Egyszerűen szólva: a kérdés az, hogy az ismertből hogyan „léphetünk át” a nem ismert ismeretbe.

Azért nem ismert ismeret, mert ha abszolút ismeretlen volna, akkor hogy a fenébe tudhatnánk meg róla bármit is. Márpedig megtudunk, ez tény. A számítógépekkel például éppen az a probléma, hogy nem tudnak kilépni az ismereteikből. Egy számítógép annyit tud, amennyit tud. És azért nem lehet feltaláló, legfeljebb újító, költő meg végképp nem lehet, mert az ismert ismereteit bármilyen „mélységig” kombinálja, akkor is azon belül marad. A computer tehát két másodperc alatt meghatározhatja – mondjuk – azt, hogy egy vitorlás hajó vitorláit hogyan kell optimálisan beállítani adott szélerősség és irány esetén, de soha(?) nem fogja Önnek feltalálni a „gőzhajót”.(Gőzgépet, persze!)

Ebből (is) következik, hogy a tudományos ismeret zárt ismeret. És ebből következik az is, hogy a tudomány tárgya és tartalma azonos, ha tetszik, ugyanaz!

Továbbá, hogy a tartalom kifejtésének módja végtelen. S még egy fontos megállapítás, hogy logikus.

Az általános és speciális relativitás elmélete számtalan formában leírható, a tartalma akkor sem változik. Van persze egy legegyszerűbb forma, de nincs legbonyolultabb, másfelől az adott törvényszerűségen belül a részek logikai láncot alkotnak. Hangsúlyozom, az adott törvényszerűségen belül! Ezért érti meg mindenki, aki a kiindulópontot, az axiómát elfogadja. (Ez a megállapítás persze egy kicsit „másként” igaz, hisz amit most írok Önnek, az „cáfolja”, sőt, azt állítom, hogy a tudomány a művészet része és viszont. A költészet maga: tudomány, mégpedig a megismerés tudományának a része, azon egyszerű oknál fogva, hogy enélkül nem tudunk megismerni. Eddig ezt másként gondolták, de ebbe most nem megyek bele mélyebben. A tudományos viták lényege pedig az, hogy túl korán, azaz nem elegendő ismeret birtokában akar valaki határolni egy ismeretet. Hiúság, ideológia, érdek, stb., itt most nem érdekes.)

Más oldalak is vannak itt természetesen, amelyeket érdemes volna taglalni, de nincs rá hely. Mindenesetre azt kimondhatjuk, hogy egyik tudományos igazságból nincs út egy másik tudományos igazságba, t.i. ellenkező esetben már régen megszületett volna a „feltalálógép”, de sajnos erre szerintem még egy csöppet várni kell. Amikor viszont megszületik majd, akkor megszületett az emberiség, amely – kizárólag ebből a szempontból értem – a legtökéletesebb computer, és innen nézve, de csak innen nézve(!), csodálatos, hogy egy

egyenként (ember) „alkatrészeiben” tökéletlen rendszer, „összekapcsolva”, mármint a kommunikáció, s ki tudja még mi által, hogyan működhet tökéletesen. Ezért (is) mondom, hogy a computer fejlődésének gátja önmaga relative jó működése, de ez már messzire vezetne, maradjunk a művészetnél, ezen belül is a versnél, mert én ehhez értek.

Amit eddig is tudtunk: a művészet tárgya nem azonos a tartalmával. A „minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya” rigmusocska egy tudományos igazság, amelynek tartalma azonos a tárgyával, s így egyszerűsítsük le, zárt információt tartalmaz és bármilyen más formában kifejezhető. (De vegyünk egy példát József Attilától is, remélem pontosan idézem: mint halom hasított fa/ hever egymáson a világ/ taszítja, fogja, összenyomja/ egyik dolog a másikát/ s így mindenik determinált.) Nem ez, a fentebbi rigmusocska tartalma leírható például számokkal is, akkor is ugyanazt jelenti. Ezzel szemben a vers tartalma a „tárgyon túl” van, a versnek tehát minden pontja archimedesi pont, vagyis csakis abban az egyetlen formában fejezhető ki a tartalom. Ebből persze ezer dolog következik, többek között például az, hogy a „becsomaguljuk a Parlamentet vagy bármit” című, hadd fogalmazzak finoman, marhaságnak semmi köze nincs a művészethez.

A legfontosabb azonban, hogy a szintén emeletes hülyeségnek számító „a versnek több jelentése van” vagy például „a közeg megváltoztatja a mű tartalmát” (lásd faágak művészi tárgyként való kiállítása, stb.), szóval ezeken végre túl lehetne lépni. És akkor még egy szót sem szóltam arról az alapkövetelményről,

hogy minden műalkotás a gondolat által (is) formált. Illetve túl lehetne lépni, ha a versburgeres és fasírtos fiúk nem jöttek volna rá arra, amiről Önnek írtam. Mindegy. A lényeg, hogy ha egy verset csak úgy és csakis úgy lehet megírni, miközben a tárgya nem azonos a tartalmával, és ezért annyiféle értelmezése van, ahányan olvassák, akkor egyetlen logikus következtetés adódik, mégpedig nem az, hogy több jelentése van, hanem az, hogy a tartalma nem zárt.

Magyarul: a vers tartalma, mint információ nyitott. Ebből, egyéb más dolgok mellett, az is következik, hogy a líra nem lehet logika, csak alogika, vagyis a logika ellentéte, de éppen ezért a tartalma csak úgy fejthető fel, ha megfeleltetjük a logikának. Ezért „ír” mindenki egy másik verset, amikor olvas! Hiszen minden embernek más az ismeretszintje, következésképpen a „logikai megfeleltetés” is más szinten történik. (Az idézőjel itt azért indokolt, mert az ember nem csak a tudatával ír, hanem az egész szervezetével, mondhatnám, a gyomrával is, és az olvasás is hasonló módon történik.) A lényeg, hogy az úgynevezett befogadó nem varázsló, aki megváltoztatja a mű tartalmát, ahogy a „közeg” sem változtatja meg, hiszen a mű kész, se átírni, se beleírni nem lehet anélkül, hogy a tartalmát meg ne változtatnánk. Azért értelmezheti mindenki másként, mert a tartalma nyitott. És ami a legfontosabb, azért nyitott, mert olyan információt hordoz, amit még tudományosan nem lehet lezárni, más szóval határolni. (Megj.! A megismerés szempontjából a legegyszerűbb felosztás a /törvényszerűségeiben!!!/ ismert-nem ismert.

Ez tehát az „axióma”. E sorok írója ebből indult ki. B.J.)

Amit tudományosan meg lehet fogalmazni, azt már nem lehet megragadni művészileg, tegyem hozzá, nem is érdemes, de ez nem zárja ki, hogy művészi alkotás részévé váljék. Ez pedig egyetlen módon lehetséges, ha a vers a nem ismert ismeretet próbálja megfogalmazni. Úgy is mondhatnám, hogy a költő az ismert ismereteire támaszkodva fogalmaz meg új ismereteket a még nem ismert valóságról és ez szükségképpen nyitott kell legyen. A mű tárgya állandó, tehát mozdulatlan, de a tartalom, vagyis az „olló másik szára” a térben folyik. „Vagy más fejében, ami mederként ugyanazt jelenti.”

A művészet a megismerés szükségszerűen szabad faktora, olyan értelemben, hogy nélküle nem tudunk kilépni a már ismert ismereteinkből. Az emberi megismerés tehát „úgy működik”, hogy előbb ismereteket szerzünk a még nem ismert valóságról, mondjuk valamelyik érzékszervünkön keresztül, azt megfogalmazzuk, majd amikor már kellő ismerethalmazunk van erről, akkor jön egy fickó és törvényszerűségekbe önti. (Ez persze durva egyszerűsítés.) Magyarul: miután a művészet nélkül nincs megismerés, a művészet haszna a tudomány, az, hogy egyáltalán képesek vagyunk megismerni. Ahhoz, hogy valaki lefusson 100 métert, nem elhanyagolható előfeltétel, hogy legyen lába. Lehaladni persze láb nélkül is lehet, de itt most futásról van szó. Kreativitás, intuíció csak akkor létezhet, ha a gondolkodásnak van szabad faktora! Amikor valaki verset olvas, tulajdonképpen

a szabadságot „írja” a génjeibe. Rossz példával, de a computer akkor lesz képes ehhez akár csak hasonlóra is, ha – mondjuk – meg akarják tanítani egy új programra és kiírja Önnek, hogy nem érdekli, mert őt most egy másik dolog izgatja.

Nem tértem ki természetesen több rendkívül fontos dologra, ami nélkül ezt a kis írást talán nem is olyan könnyű megérteni. De az azért gondolom érthető, hogy a művészet és a tudomány azért nem lehet áru, mert a másodlagos szempont nem azonos az elsődlegessel, miközben az elsődlegesnek teljesen mások a törvényszerűségei. Más a fogyasztás, biznisz, könyvkereskedés, stb., és megint más a tömegvonzás, a határozatlansági reláció, a fény kettős természete vagy akár a Himnusz vagy a Szeptember végén. Az, hogy ez a kor ilyen, amilyen, nem jelenti azt, hogy mindig is ilyen marad. Einstein elmélete vagy József Attila verse tehát soha nem lesz áru, legfeljebb árulják a könyveiket. Mert ne feledje, ha elfogadjuk, hogy a művészi vagy tudományos igazság áru (ez az igazság is megérne egy misét, de nem akarom untatni), akkor el kell fogadjuk azokat is, akik hozzáigazítják az igényhez! De kérdem én, akkor mi haszna van a versnek? Akkor csakugyan nem érdekes, hogy ép eszű ember előbb-utóbb nem olvas verset, mert hülyét kap a leíró „költészet” meg az olyan üzleti marhaságoktól, mint a versburger és tejtestvére, a fasírtos magyar líra. Hát gondoljon bele! Ha egy versnek nincs olyan tartalma, amely korszinten írja bele az ember génjeibe a még nem ismert világ egyelőre csak így megragadható információit, más szóval, olyan verset írunk, ami közérthető (Istenem!

Ez is mekkora csacsiság!), akkor minek írni? Aki ma szerelmes, az egyáltalán nem ugyanazt érzi, mint amit mondjuk József Attila érzett. Ebből következik, hogy itt nem elég szubjektíve leírni, hogy Fasírtos Jancsi mit érez, hanem „bele kell építeni” múltat, jelent és – nem a jövőt, fenét – a még nem ismert ismeretet, azt, amit csak ő tud megfogalmazni. A versnek is van fejlődéstörténete, még akkor is, ha a tudománnyal ellentétben, itt egyik dolog nem következik a másikból.

A tudományos igazság határolt ismeret, hisz valamin belül igaz, a művészet viszont nyitott, ezért „állandóan” igaz, amiből következik, hogy iránya van! (Persze idővel ez az igazság megkopik, de ezt most a rövidség miatt nem fejtem ki.) Ezek nem hegycsúcsok, bár így is lehet nevezni, de akkor olyanok, amelyek a tudományban folytatódnak!

Nem igaz az, hogy egy versről nem lehet megmondani, hogy jó-e! A felsőbb matematikában például akkor is helyes lehet egy eredmény, ha elegánsan vezették le.

A szép fogalma tehát egyáltalán nem olyan misztikus, de főként nem a hagyományos értelemben vett szubjektív, ahogy Mr. Versburger Jóska próbálja elhitetni. Számtalan köznapi példa bizonyítja, hogy ez, ha okoz is némi nehézséget – többnyire abból következően, hogy más szempontokat, pl. üzletieket visznek bele – egészen jól működik a pontozásos, esztétikumot is figyelembe vevő sportágaknál, mondjuk a jégtáncnál. És nem fordul elő, hogy aki csetlik-botlik, és percenként hasra esik a jégen, az nyerné a versenyt. Ilyen csak a művészetben van, amelynek egyik példája a magyar

költészet körül lebzselő és azt üzleti szempontok miatt tönkretevő, kenyércsatákon edződött falka ordítozása. Hát ennyit röviden.

Ui. Hogy a fentiekből mi következne az oktatás, valamint a kultúra és ezen belül is a könyvkiadás területén, az elég világos. Reméljük, előbb-utóbb jön majd valaki, aki megérti, hogy a művészet Magyarország gazdasági(!) versenyképességének is egyik alappillére. Az az ország, amelyik áruként kezeli és csak a piacra bízza a művészet sorsát, szükségképpen elmarad a kutatás-fejlesztésben, kevesebb szabadalmi bejegyzésre számíthat, mert „megöli” polgáraiban a kreativitást. A politika pedig kart karba öltve a népies-urbánus fiúkkal, áll majd, mint szamár a hegyen, és nem fogja érteni, mi történt?!

Szokás szerint.

Bárány János

Megjegyzés! E levélrészletben kifejtett „elmélet” a szerző Lehet-e a líra: logika?! című harminc éve írt, de soha meg nem jelent könyvének mai, szinte szinopszissá egyszerűsödött „változata”. A könyv azóta elveszett. Ebből következik, hogy az írásban előforduló példák és idézetek forrását, de néhol magát az idézeteket sem tudtam megjelölni. (B.J.)

Epilógus

VERSBURGER ÉS/VAGY VERSGULYÁS
(avagy a középszer üzleti stratégiája, avagy,
akinek nem inge, annak annyi)

Tyúkok elé szórt kottafejekből,
nem lesz pacsirtaszó soha.

Az irodalmi „műhelyekben” előállított versburgereket, versgulyásokat nem a globalizáció kényszerítette ránk, de mai finom kultúrlegények kis kenyércsatákon tülekedő hősei. Soha ennyi újszabolcska, soha ennyi miniady, soha ennyi világdivatba öltöztetett trehány gondolat, hőscsináló és csinált hős nem akart még itt túlélni, bizniszben maradni.

Ki kell mondani végre, hogy ezt a bizniszt, miként a múltban, úgy ma is, az irodalom peremén sorsukon töprengő józsefattilák és máraisándorok halála élteti. A szürkék hegedősei nemcsak hamisan játszanak, de tudatosan lopják a sikert, hogy azután az életből kikergetettek műveire mutogatva osztogassanak ösztöndíjat, publikálási lehetőséget, kitüntetést, egymásnak. A magyar irodalom kenyércsatái kíméletlenebbek és véresebbek minden más „szakma”, ideértve a feltalálókat is, harcainál. Itt nem elég kussoltatni, itt nem elég a középszer egymást dobogóra tapsoló, zajos önünneplése. Ide olyan halottak kellenek, akiknek csak a műveik élnek, s így nem veszélyeztetik, hanem éppenséggel legitimálják a versburgerek, versgulyások és

más irodalmi izmusocskák előállítóit. Az emberek ma azért nem olvasnak verseket, mert a szürke középszernek nincsenek hiteles műveik, a sehol nem közölt új józsefattilák pedig nem akarnak vagy nem tudnak meghalni, nekik! Akik a kettészakított magyar irodalomban poétabizniszben utaznak, hiába sírnak és nyavalyognak, hogy a kutya sem kíváncsi a verseikre. Vagy megölik maguknak az új hangú tehetetlent, vagy befuccsol az üzlet. /Ezt nem én mondom, ez a középszer üzleti filozófiája./

Persze néhány ravasz falkavezér, érezve a veszélyt, megpróbálta egy-két alkoholba mártott életből felépíteni a kor halott zsenijét, de ehhez se művek nem voltak, se nem volt még elég „információs” a társadalom. Még sok-sok szellemi dinynyehéj kell leússzon a Dunán, sok-sok szappanopera a televíziók csatornáin, mire a fogyasztóvá nyomorított magyar olvasó elfejti, ki volt Balassi Bálint és/vagy Karinthy Frigyes.

Az egy hajdani „szintén zenész” üzletből tovább épített népies-urbánus ellentét ma azt (is) jelenti, hogy míg az egyik falka – a hagyományoknak megfelelően – minden idegszálával a levadászásra összpontosít, addig a másik, a versburger honosításával, az ízlés kézbekaparintásával próbálja fenntarthatóvá tenni az üzletet. E kenyércsatán ordibáló középszernek élet-halál kérdés a győzelem, hiszen nem mindegy, melyik kelendőbb, a magyaros bóvli vagy a versburger. Szó sincs tehát arról, hogy az urbánusok rossz magyarok, a népiesek viszont jó magyarok. Még csak nem is a szellemi provincializmus és modern gondolkodás

áll itt szemben egymással. Itt két üzleti stratégia mögé felsorakozott szürkék taposnak és tülekednek, hiszen azt mindkét középszer tudja, hogy valódi műveknek nincs ilyen törésvonaluk. Arról van szó, hogy mit lehet kezdeni a már a hazai piacon is egyre kevésbé eladható bóvlival?! Magyarul: kis bizniszt csinálunk, nagyot vagy semmilyent?

Az úgynevezett urbánus középszer azt gondolja, hogy a világméretűre tágítható piacra, a már máshol „bevált” áruval, a versburgerrel a legkönnyebb betörni. A jelszó: jó marketing, jó kapcsolatok.

Az úgynevezett népies középszer viszont abban bízik, hogy áruja, a versgulyás, éppen azért lehet sikeres, mert nem uniformizált. A jelszó: a magyar bóvli van olyan jó, mint a világbóvli.

A két zászló természetesen a „népies” Ady és az „urbánus” József Attila. Előbbit az akkori népiesek ütötték-vágták, utóbbit az akkori urbánusok taszigálták ki az életből, némi népies segédlettel. A két üzleti stratégia mögé csempészett ideológia se nem nemzeti, se nem nemzetek feletti, de egyként birkaravasz, és végeredményét tekintve szükségképpen a vásárlók/olvasók elvesztésével jár majd. (De mint látni fogjuk, ez lényegtelen apróság, ettől még működhet a biznisz.) Tudniillik hiába a jó marketing, rossz árut tartós sikerre vinni csak a verseny felszámolásával lehet. A hollywoodi filmburger – többek között – azért versenyképes, mert minden évben készül legalább egy olyan film, amely minőségét tekintve a művészet kategóriájába sorolható. Ez „húzza” a bizniszt! Pontosabban ez legitimálja a gagyit.

A kis magyar piacot viszont vásárlókat/olvasókat hajkurászó, irodalmi mütyürkéiket kabát alól mutogató csoportocskák uralják. S ha itt megjelenik egy Ady, rögtön betojnak, telesírják a világot nemzetárulással, vagy mélymagyarokról értekeznek. Hogy aztán közös erővel kinevezzék összeférhetetlennek és/vagy dilettánsnak, perifériára szorítsák, majd levadásszák. Hisz' miféle állat az, hogy pacsirta-álcás sirály?! Az életből kikergetettek, a máraisándorok, józsefattilák, latinovitszoltánok szellemi teljesítményét nem az utókor fedezi fel, fenét! Éppen azért kell meghalniuk, mert az önmaga futtatásával bíbelődő mindenkori középszer azt gondolja, tévesen, hogy ha ezeket a minőségi „árukat” előállító valódi művészeket piacra engedi, akkor lehúzhatja a rolót. Mert lehet, hogy egy (vadászt) megértő nyúl lassabban fut, az azonban biztos, hogy aki Ady versekkel haknizott, az nem Latinovits fényképével tapétázta ki a nyaralóját. Pedig ha lett volna esze/tehetsége, akkor ezt teszi!

A szürkék hegedősei a jövőre bandzsítanak, de a mának húzzák, és a botfülűek magabiztosságával ünneplik egymást és egymás kényszerszülte izmusait. A McDonald's és a kínai konyha sikerein egyként felbuzdult népies/urbánus középszer arra a következtetésre jutott, hogy nem kell ide se Ady, se József Attila, se Márai, az üzlet akkor is működtethető, ha ők csinálnak ízlést, divatot, igényt az igényteleségre.

Akik az irodalmi információáramlás stratégiai pontjain ülnek, akik a nemzetközi és hazai művészeti díjakkal irányítják a bizniszt, akik „copyright

by” alatt futtatják egymás neveit, nos, velük és általuk érkeztek meg a szürkék az aranykorba. Ugyanis, ha az információs rendszerbe nem kerül be minőség, akkor – ebből a szempontból is – csak azt lehet mérlegelni, ami benne van. Ez a kor korszerű üzenete. Választhatsz! A McDonald's hamburgere a jobb vagy a Burger Kingé? A fasírtos fiúk pedig azért óbégatnak, mert a kialakított új ízlésben nincs utálatosabb dolog, mint a disznózsír.

A nagy hazugság ismételgetése, hogy tudniillik a művészetben nincsenek objektív minőségi kritériumok, nem véletlen. Az olvasónak ugyanis előbbutóbb szöget üt a fejébe, hogy itt miért mindig az adykat ütik, miért nem a józsefattilák kapják az ösztöndíjakat, miért a latinovitsok az összeférhetetlenek, és miért a máraisándoroknak és bartókbéláknak kell innen menekülniük? Mint érintett, aki valamit ért a szerencsejátékokhoz is, állítom, ilyen pontosan kiszámítható „véletlenek” nincsenek!

Persze azt nem mondom, hogy adott esetben a politika nem játszott szerepet, mondjuk Márai vagy Bartók menekülésében, de a kutyaütő Bartókról értekező kortárs zenekritikusokat olvasva semmi kétség, hogy itt a „kinyírjuk” című régi magyar üzleti stratégia kiszemelt áldozata vette a kalapját és távozott Amerikába.

A fogyasztóvá gyúrás melléküzemágában fusizgató költőcskék most azt hiszik, hogy feltalálták az üzleti örökmozgót. A tökéletes összhangot, igény és áru között. (Persze, néhány dörzsöltebb falkavezér már ennél is „tisztább” üzleten spekulál, de

erről majd a végén.) Hisz nem a minőséget kell itt versenyeztetni, minek?! Az olvasó ízlését kell úgy alakítani, hogy csak a kínált árura legyen igénye! Ebben értelemszerűen nincs helye az idejétmúlt minőségnek, és azért nincs helye, mert hatással lehet a már jól beállítottnak vélt igényre. Ez a biznisz olyan szép, hogy ilyen már csak a mesében lehet. Pedig ott sincs! Tudniillik a hamburger és mondjuk a vers között – a fogyasztó szempontjából – van egy igen lényeges különbség. Enni muszáj, olvasni viszont nem feltétlenül. A középszer nem az üzleti örökmozgót találta fel, hanem „megoldotta” azt a problémát, hogy hogyan lehet kiiktatni az üzletből az olvasót, s így szándékuktól függetlenül, de ráleltek az önmagát felszámolva is működtethető, mondjuk így, abszolút bizniszre. Arra, ahol már fogyasztó sem kell, s mint később látni fogjuk, áru sem.

Az ember azt hinné, legalábbis első pillantásra, hogy a középszernek elment a józan esze, ha egyáltalán volt, s kár volna tagadni, hogy ez a második pillantásra is így tűnik. A szürkék hegedőseit azonban kemény fából faragták és a túlélés valóságos művészeiként létrehozták azt a csodát, ami egy McDonald's-nak sohasem sikerülhet. Nincs áru/mű, nincs fogyasztó/olvasó, csak maga a működő üzlet.

De ha az olvasó/fogyasztó nem akar olvasni/fogyasztani, valakinek akkor is fizetnie kell, különben csakugyan befuccsol a biznisz, gondolhatnánk. Ki fizet itt, ha nincs vásárló?

Nem fogják elhinni! A nem vásárló! Na, ezt kapd ki, öcsi! – mondanák Pesten, ha tudnák, hogy van ilyen.

Akkor én most elmondom. Így működik

Új Hangú Tehetetlen ül a Duna-parton és nézi, hogy úszik el a dinnyehéj. Megírja. Költőcske Mihályka összeül tíz másik Költőcske Mihálykával, lezsenizik egymást, majd Egyik Mihályka, kuratóriumi tag, közli Másik Mihályka szerkesztővel, hogy a Temetkezési Hatóság irodalmi ösztöndíját ő kapta. Pályázott valaki a város pereméről, de a végeredmény nem volt kétséges.

Új Hangú Tehetetlen elindul éjjel hazafelé és érzi, hogy bársony nesz inog. Megírja. Az ösztöndíjat ebben az évben Harmadik Mihályka kapja.

Új Hangú Tehetetlen észreveszi, hogy valaki karóval jön, nem virággal. Megírja. Negyedik Mihályka visszaküldi a verset a szerzőnek. Ne takarja ki magát, ne vakarja el a sebeit, tanácsolja.

Új Hangú Tehetetlen úgy érzi, hogy íme, hát meglelte hazáját. Megírja. Aztán egy pillanatra beleolvas Hatodik Mihályka kétszeres Akármilyendíjas költőcske harmincadik kötetébe. Mivel Új Hangú nemcsak írni, de olvasni is tud, megérti, jobb ha nem vár, hanem azonnal elutazik Balatonbármire. A sírkövesek ösztöndíját ebben az évben Nyolcadik Mihályka kapja

Új Hangú Tehetetlent a sírnál Tizedik Mihályka búcsúztatja. Elsősorban neki köszönhető, hogy az állam Új Hangú-díjat alapít. Kuratóriumi elnök: Tizedik Mihályka.

Ügyes! De elmentek ti a jó ….. !